Meglehetősen bosszankodtam, hogy a fiú ennyit késik. Igazság szerint nem szoktam másokat magammal vinni, mert háztól házig a Budapest-Berlin-úton nettó kilenc óra vezetés untig elég. Kényelem, önzés akár, de nem szívesen húzom tovább az időt egy alkalmi utas városon belüli házhozszállításával. Egyrészt. Ugyanakkor nem kellemes egyedül megtenni ezt a távot, jobban telik az idő társaságban. Pláne, ha az útitárs hajlandó egy darabon átvenni a kormányt.

2015. május 30., szombat reggel volt és kilenc óra. Kellemes 20C°-nál hétágra sütött a nap, amitől jó kedvem támadt. Ingyen csak nyolcig lehet parkolni a Pozsonyi úton. Odaálltam a kocsival a ház elé a második sávban, felnyitottam a csomagtartót, beraktam a cuccomat, majd álltam, vártam – és akadályoztam a reggeli forgalmat. Közben jött egy SMS, hogy már a Lánchíd magasságában van. „Na, végre! Akkor van remény.”

- Excuse me! – nevetett rám kedvesen, amikor kikászálódott a taxiból.

Bosszankodtam ugyan, de a srác maga volt a kedvesség és életvidámság, nem lehetett igazán haragudni rá. A közepesen magas, feketehajú, fiatalember ruganyos léptekkel odajött, sporttáskáját lendületes ívben behajította a hátsó ülésre, beszállt és elindultunk. Már a Nyugati téri felüljárón éreztem, hogy jó napom lesz. Leengedtem az ablakot, kellemes fuvallat érintette az arcomat.

Lehetett volna a Margit hídon is menni. De szeretem ezt az útvonalat: Kiskörút – Bazilika – Madách Tér – Astoria – Ferenciek tere – Erzsébet híd – a kilátás a Duna felett mindig elkápráztat. A Gellért hegy és a Vár közötti lejtőn fel, majd a BAH csomópont – a májusi intenzív virágillat túlszárnyalta a benzingőzt. Az Osztyapenkó hűlt helye mellett rákanyarodtam az M1-re és úgy éreztem, mintha az autó, akár a részeg kocsist a lova, behunyt szemmel magától is elvinne egész Berlinig.

Amikor regisztráltam a „telekocsi” utasközvetítő internetes oldalra, többen is jelentkezték, hogy velem tartanának, de végül visszaléptek, csak Attila maradt. Rögtön az elején tisztázta, hogy keresztneve ellenére nem tud magyarul. Valamint sajnos nincs vele a jogosítványa, így bár elvben igen, de gyakorlatilag mégsem. Viszont biztosított, hogy kárpótlásul kellemes útitárs lesz: beszédes, szórakoztató és mindent el fog követni annak érdekében, hogy ne pilledjek el a  volánnál.

- Honnan a magyar keresztnév?
- A mamám magyar volt, apám szír. Mindketten a szegedi orvosi egyetemen tanultak, ott ismerkedtek meg.
- Hogyhogy ennek ellenére nem beszélsz magyarul?
- Alig voltam két éves, amikor édesanyám rákos lett. Ahogy romlott az állapota, a jobb orvosi ellátás miatt visszament Szegedre.
- Az egész család?
- Nem, csak anyám egyedül. Apám kétszer meglátogatta, de nélkülem. Úgy gondolták, egy súlyosan beteg édesanya látványa rossz élmény egy kisgyereknek. Anyám sose tért vissza Damaszkuszba. Két év betegeskedés után meghalt és Szegeden temették el. Nincs emlékem róla.
- Anyai rokonok, család?
- Apám nem tartja velük a kapcsolatot.
- Most, hogy itt jártál Magyarországon, csak próbáltad megkeresni őket?
- Címem sincs, de majd legközelebb, ha megint jövök, akkor feltétlenül.
- Mi volt a mamád lánykori neve? Aha. Nem gyakori, nyilván akad több is ezzel a vezetéknévvel Szegeden. Ha megálltunk, szívesen utánanézek a neten.
- Kösz, de nem fontos. Útban Berlin felé pillanatnyilag most nem aktuális. Amúgy, ha majd kell, én is utána tudok nézni. De kedves tőled, köszönöm.

Kissé meglepetten hallgattam a rendhagyó történetet. Utasom különben határozottan jó svádájú, vidám fiatalember volt, kedves, közvetlen és remekül beszélt angolul. „Inkább arabos küllemű, az apjára hasonlíthat. A helyében engem a felmenőim, rokonaim mégis csak érdekelnének, ha már itt vagyok.” – gondoltam. A továbbiakban szórakoztatóan és folyamatosan mesélt a papáról, Damaszkuszról, az ottani életről.

Amikor lekanyarodtam az M1-ről Rajka felé, hirtelen megkérdezte:
- Milyen útvonalon megyünk Berlinbe?
- Pozsony – Brünn – Prága – Drezda – Berlin
- Nem Ausztria felé?
- Nem, az kerülő lenne: kb. 250 km-rel több, ami fölösleges.
- Messze van a határ?
- Nem, innen kábé 15 km.
- És van ott útlevélellenőrzés? – Idegesség vibrált a hangjában.
- Nem jellemző. Schengenen belül vagyunk. Itt Gibraltárig, illetve Lappföldig senki meg nem állít. Általában.

Ez az információ megnyugtatta. Mégis pár percig, pontosabban addig, amíg át nem haladtunk a magyar, majd párszáz méterrel mögötte a szlovák ellenőrzési ponton, csöndben, feszülten figyelt.

- Miért kérdezted?
- Igazság szerint nincs útlevelem. Mármint van, de nincs nálam.
- Hogyhogy?
- A menyasszonyommal érkeztem Budapestre. Marah-nak korábbra szólt a repjegye Berlinbe – én még két nappal tovább akartam Pesten maradni – és a nagy sietségben véletlenül magával vitte az én útlevelemet is. Anélkül meg nem tudok repülőre szállni.

„Úristen!” – nyilallt belém. „Kicsit hihetetlen ez a fordulat. Ráadásul úgy meséli, mintegy mellékesen, mint egy gyerekcsínyt! Hogy lehet útilapu nélkül elindulni?! Ekkora felelőtlenséget!”

Szlovákia képletesen szólva háromnegyed órás ország, vagy még annyi se, mióta Pozsonynál az autópálya a külváros egy részén a föld alatt alagútban vezet.

A Pozsony-Brünn-szakasz rám mindig úgy hat, mint egy álmos vasárnap délután csendes eseménytelensége: a 130 km-en alig van forgalom és a táj is unalmas. Nagyjából félúton, a Morava folyó egyik és másik oldalán öt-öt kilométerre van az új, de közben üzemen kívül helyezett két határátkelőhely, Brodské és Lanžhot. Csehszlovákia szétválása után a 90-es években alakították ki őket – történelmi léptékkel mérve öt percre, hogy a 2004-es uniós belépéskor okafogyottává váljanak. (Érdekes, ilyenekkel van tele a belnémet határ, de egész Közép-Európa.) Ez a kettő is ugyanolyan kihalt volt, akárcsak a Rajka-Čunovo-i: sehol senki egyenruhás.

Innentől Brünnig egy kényelmes ugrás, majd tovább Északról Nyugatnak irányt váltva Prága felé hirtelen megnőtt a forgalom.

Egész idő alatt újsütetű barátom eddigi életéről mesélt. Noha ő még kicsi volt a mama halálakor, apja nem nősült meg újra. Orvosként elég jól keres. Van egy nagy házuk, házvezetőnőjük, amúgy apjával kettesben élnek. Érdekli a rock, pop, a hétvégeken szeret csak úgy lógni a haverokkal. Attila beszélt még a papa gyerekkori libanoni barátjáról, akinek a nyaralójában szokták tölteni a szabadságot. Ennek a lánya az ő jövendőbelije. Már a gyerekek születésekor megegyeztek a szülők, hogy Marah és ő majd összeházasodnak. A lány még egyetemista, neki van egy friss mérnöki diplomája.

- Istennek/Allahnak hála, ritka szerencsések vagyunk! Nemcsak teljesítjük a szülők kívánságát, de az utóbbi két évben egymásba szerettünk. Marah-nak előbb be kell fejezni a tanulmányait, utána lesz csak az esküvő.
- Igen, ebben van logika.
- Barátnőm beiratkozott ősztől a berlini Műegyetem Business Engineering
- Elhatároztuk, hogy én elkísérem és noha van már egy mérnöki diplomám, de én is tanulok még valamit ezalatt a Műegyetemen. Majd a helyszínen körülnézek, hogy pontosan mit is. Berlinben együtt fogunk élni. Ha Marah abszolválta az évet, jövő nyáron hazamegyünk és akkor lesz hivatalos eljegyzés.

„Aha, ezek szerint kihasználják, hogy Berlinben összeköltözhetnek, amit se Libanonban, se Szíriában nem tehetnének. Furcsa történet. Egy-két részlet azért ködös. Pl. hogyan tudott a lány máris beiratkozni, amikor azt tudtommal személyesen kell?”

„Elsiklottunk afölött, hogy hová mennek haza: Szíriába vagy Libanonba? Hol akarnak utána élni? Egyáltalán: vissza kívánnak-e menni? Mostanában inkább onnan ide, semmint fordítva. Jut eszembe: miért akart Attila még Budapesten maradni? Miért nem együtt repültek Berlinbe? És ki finanszírozza a tanulmányokat, a közös berlini évet? Persze, mindez nem tartozik rám.”

A cseh főváros strapásabb, ott figyelni kell. A szebb és rövidebb, bár nem feltétlenül leggyorsabb út keresztülvisz a Vencel téren – menet a Nemzeti múzeum előtt, jövet mögötte – el a főpályaudvar mellett, kétszer a Moldva fölött, ahonnan látni a kelyhesek templomát, aztán tovább Teplice irányában, majd jobbra az új autópályán Aussig (Ústí nad  Labem) mellett egészen Németországig. Különösen az Érchegység cseh oldalának látványát szeretem a semmiből feltűnő sátoralakú csúcsokkal. Smetana cseng itt mindig a fülemben. Gyönyörű napos időben szaladt mellettünk a táj, vidáman és észrevétlenül telt az idő.

A srác színesen és szórakoztatóan mesélt rutinosan váltva a témákat, egyik történetről a másikra terelve a szót, úgy, hogy egy sor kérdés csak utólag merült fel bennem. „Tényleg: ha valahol mégis igazoltatnak, hiányzó útlevele rám nézve milyen következménnyel járt volna? Azt hiszem, végülis semmilyen komolyabb kockázattal, legföljebb kellemetlenséggel és időveszteséggel. De nem érdekes –  megúszta. Megúsztuk.”

Megálltam tankolni. Attila ezalatt bevásárolt mindenféle édességet és üdítőt, kedvesen nekem is. Igyekezett gáláns és nagyvonalú lenni. Más kérdés, hogy én ezeket a cukrozott műanyagízű vackokat nem szeretem. Mindegy, a gesztus számít.

Már közel jártunk Berlinhez, amikor megkérdeztem:

- Jó tempóban jöttünk, szívesen házhoz szállítalak. Hová?
- Ó, kedves, köszönöm, de nem, tegyél ki valamilyen U-Bahn/S-Bahn megállónál!
- Egyáltalán nem gond, hazaviszlek.
- Nem, nem, az biztos kitérő lenne.
- Mégis, melyik kerületbe igyekszel?
- És ott hová?
- Valahol a közepén.
- Tényleg! Nem akarnád felhívni a barátnődet? Ez itt most a Stromstrasse. Mindjárt keresztezzük a Turmsstrasset, aztán jön Alt-Moabit.
- Nem, köszönöm, légy szíves, a következő sarkon tégy ki!

Furcsállottam, de megálltam.

- Ok., ahogy gondolod. Örülök, hogy megismerhettelek. Érdekel, hogyan boldogulsz a továbbiakban. Szívesen kávéznék Veled és Mirah-val, ha van kedvetek. Jelentkezz!

Attila mindezt mintha meg se hallotta volna. Előhúzta a tárcáját.

- Ugyan, hagyd el! Nem a pénzért hoztalak el, különben is céges kocsi, az üzemanyagot a vállalkozásunk állja.

De ő súlyt fektetett rá, hogy fizessen. Ezen a távon a „telekocsi” által megszabott benzinhozzájárulás 30,- €. Átnyújtott két húszast, a visszajárót elegáns mozdulattal elutasította. Gyorsan megköszönte a fuvart, vállára lendítette a sporttáskát és csibészes mosollyal kedvesen búcsút intett.

„… Akkor mi vaan?!” Lassan ocsúdva álltam a forgalmas utcasarkon. Közben többen rám dudáltak. „Te jó Isten! Ha belegondolok, micsoda szerencsés ez a srác! Én meg – naiv?”