Meglehetősen bosszankodtam, hogy a fiú ennyit késik. Igazság szerint nem szoktam másokat magammal vinni, mert háztól házig a Budapest-Berlin-úton nettó kilenc óra vezetés untig elég. Kényelem, önzés akár, de nem szívesen húzom tovább az időt egy alkalmi utas városon belüli házhozszállításával. Egyrészt. Ugyanakkor nem kellemes egyedül megtenni ezt a távot, jobban telik az idő társaságban. Pláne, ha az útitárs hajlandó egy darabon átvenni a kormányt.

2015. május 30., szombat reggel volt és kilenc óra. Kellemes 20C°-nál hétágra sütött a nap, amitől jó kedvem támadt. Ingyen csak nyolcig lehet parkolni a Pozsonyi úton. Odaálltam a kocsival a ház elé a második sávban, felnyitottam a csomagtartót, beraktam a cuccomat, majd álltam, vártam – és akadályoztam a reggeli forgalmat. Közben jött egy SMS, hogy már a Lánchíd magasságában van. „Na, végre! Akkor van remény.”

- Excuse me! – nevetett rám kedvesen, amikor kikászálódott a taxiból.

Bosszankodtam ugyan, de a srác maga volt a kedvesség és életvidámság, nem lehetett igazán haragudni rá. A közepesen magas, feketehajú, fiatalember ruganyos léptekkel odajött, sporttáskáját lendületes ívben behajította a hátsó ülésre, beszállt és elindultunk. Már a Nyugati téri felüljárón éreztem, hogy jó napom lesz. Leengedtem az ablakot, kellemes fuvallat érintette az arcomat.

Lehetett volna a Margit hídon is menni. De szeretem ezt az útvonalat: Kiskörút – Bazilika – Madách Tér – Astoria – Ferenciek tere – Erzsébet híd – a kilátás a Duna felett mindig elkápráztat. A Gellért hegy és a Vár közötti lejtőn fel, majd a BAH csomópont – a májusi intenzív virágillat túlszárnyalta a benzingőzt. Az Osztyapenkó hűlt helye mellett rákanyarodtam az M1-re és úgy éreztem, mintha az autó, akár a részeg kocsist a lova, behunyt szemmel magától is elvinne egész Berlinig.

Amikor regisztráltam a „telekocsi” utasközvetítő internetes oldalra, többen is jelentkezték, hogy velem tartanának, de végül visszaléptek, csak Attila maradt. Rögtön az elején tisztázta, hogy keresztneve ellenére nem tud magyarul. Valamint sajnos nincs vele a jogosítványa, így bár elvben igen, de gyakorlatilag mégsem. Viszont biztosított, hogy kárpótlásul kellemes útitárs lesz: beszédes, szórakoztató és mindent el fog követni annak érdekében, hogy ne pilledjek el a  volánnál.

- Honnan a magyar keresztnév?
- A mamám magyar volt, apám szír. Mindketten a szegedi orvosi egyetemen tanultak, ott ismerkedtek meg.
- Hogyhogy ennek ellenére nem beszélsz magyarul?
- Alig voltam két éves, amikor édesanyám rákos lett. Ahogy romlott az állapota, a jobb orvosi ellátás miatt visszament Szegedre.
- Az egész család?
- Nem, csak anyám egyedül. Apám kétszer meglátogatta, de nélkülem. Úgy gondolták, egy súlyosan beteg édesanya látványa rossz élmény egy kisgyereknek. Anyám sose tért vissza Damaszkuszba. Két év betegeskedés után meghalt és Szegeden temették el. Nincs emlékem róla.
- Anyai rokonok, család?
- Apám nem tartja velük a kapcsolatot.
- Most, hogy itt jártál Magyarországon, csak próbáltad megkeresni őket?
- Címem sincs, de majd legközelebb, ha megint jövök, akkor feltétlenül.
- Mi volt a mamád lánykori neve? Aha. Nem gyakori, nyilván akad több is ezzel a vezetéknévvel Szegeden. Ha megálltunk, szívesen utánanézek a neten.
- Kösz, de nem fontos. Útban Berlin felé pillanatnyilag most nem aktuális. Amúgy, ha majd kell, én is utána tudok nézni. De kedves tőled, köszönöm.

Kissé meglepetten hallgattam a rendhagyó történetet. Utasom különben határozottan jó svádájú, vidám fiatalember volt, kedves, közvetlen és remekül beszélt angolul. „Inkább arabos küllemű, az apjára hasonlíthat. A helyében engem a felmenőim, rokonaim mégis csak érdekelnének, ha már itt vagyok.” – gondoltam. A továbbiakban szórakoztatóan és folyamatosan mesélt a papáról, Damaszkuszról, az ottani életről.

Amikor lekanyarodtam az M1-ről Rajka felé, hirtelen megkérdezte:
- Milyen útvonalon megyünk Berlinbe?
- Pozsony – Brünn – Prága – Drezda – Berlin
- Nem Ausztria felé?
- Nem, az kerülő lenne: kb. 250 km-rel több, ami fölösleges.
- Messze van a határ?
- Nem, innen kábé 15 km.
- És van ott útlevélellenőrzés? – Idegesség vibrált a hangjában.
- Nem jellemző. Schengenen belül vagyunk. Itt Gibraltárig, illetve Lappföldig senki meg nem állít. Általában.

Ez az információ megnyugtatta. Mégis pár percig, pontosabban addig, amíg át nem haladtunk a magyar, majd párszáz méterrel mögötte a szlovák ellenőrzési ponton, csöndben, feszülten figyelt.

- Miért kérdezted?
- Igazság szerint nincs útlevelem. Mármint van, de nincs nálam.
- Hogyhogy?
- A menyasszonyommal érkeztem Budapestre. Marah-nak korábbra szólt a repjegye Berlinbe – én még két nappal tovább akartam Pesten maradni – és a nagy sietségben véletlenül magával vitte az én útlevelemet is. Anélkül meg nem tudok repülőre szállni.

„Úristen!” – nyilallt belém. „Kicsit hihetetlen ez a fordulat. Ráadásul úgy meséli, mintegy mellékesen, mint egy gyerekcsínyt! Hogy lehet útilapu nélkül elindulni?! Ekkora felelőtlenséget!”

Szlovákia képletesen szólva háromnegyed órás ország, vagy még annyi se, mióta Pozsonynál az autópálya a külváros egy részén a föld alatt alagútban vezet.

A Pozsony-Brünn-szakasz rám mindig úgy hat, mint egy álmos vasárnap délután csendes eseménytelensége: a 130 km-en alig van forgalom és a táj is unalmas. Nagyjából félúton, a Morava folyó egyik és másik oldalán öt-öt kilométerre van az új, de közben üzemen kívül helyezett két határátkelőhely, Brodské és Lanžhot. Csehszlovákia szétválása után a 90-es években alakították ki őket – történelmi léptékkel mérve öt percre, hogy a 2004-es uniós belépéskor okafogyottává váljanak. (Érdekes, ilyenekkel van tele a belnémet határ, de egész Közép-Európa.) Ez a kettő is ugyanolyan kihalt volt, akárcsak a Rajka-Čunovo-i: sehol senki egyenruhás.

Innentől Brünnig egy kényelmes ugrás, majd tovább Északról Nyugatnak irányt váltva Prága felé hirtelen megnőtt a forgalom.

Egész idő alatt újsütetű barátom eddigi életéről mesélt. Noha ő még kicsi volt a mama halálakor, apja nem nősült meg újra. Orvosként elég jól keres. Van egy nagy házuk, házvezetőnőjük, amúgy apjával kettesben élnek. Érdekli a rock, pop, a hétvégeken szeret csak úgy lógni a haverokkal. Attila beszélt még a papa gyerekkori libanoni barátjáról, akinek a nyaralójában szokták tölteni a szabadságot. Ennek a lánya az ő jövendőbelije. Már a gyerekek születésekor megegyeztek a szülők, hogy Marah és ő majd összeházasodnak. A lány még egyetemista, neki van egy friss mérnöki diplomája.

- Istennek/Allahnak hála, ritka szerencsések vagyunk! Nemcsak teljesítjük a szülők kívánságát, de az utóbbi két évben egymásba szerettünk. Marah-nak előbb be kell fejezni a tanulmányait, utána lesz csak az esküvő.
- Igen, ebben van logika.
- Barátnőm beiratkozott ősztől a berlini Műegyetem Business Engineering
- Elhatároztuk, hogy én elkísérem és noha van már egy mérnöki diplomám, de én is tanulok még valamit ezalatt a Műegyetemen. Majd a helyszínen körülnézek, hogy pontosan mit is. Berlinben együtt fogunk élni. Ha Marah abszolválta az évet, jövő nyáron hazamegyünk és akkor lesz hivatalos eljegyzés.

„Aha, ezek szerint kihasználják, hogy Berlinben összeköltözhetnek, amit se Libanonban, se Szíriában nem tehetnének. Furcsa történet. Egy-két részlet azért ködös. Pl. hogyan tudott a lány máris beiratkozni, amikor azt tudtommal személyesen kell?”

„Elsiklottunk afölött, hogy hová mennek haza: Szíriába vagy Libanonba? Hol akarnak utána élni? Egyáltalán: vissza kívánnak-e menni? Mostanában inkább onnan ide, semmint fordítva. Jut eszembe: miért akart Attila még Budapesten maradni? Miért nem együtt repültek Berlinbe? És ki finanszírozza a tanulmányokat, a közös berlini évet? Persze, mindez nem tartozik rám.”

A cseh főváros strapásabb, ott figyelni kell. A szebb és rövidebb, bár nem feltétlenül leggyorsabb út keresztülvisz a Vencel téren – menet a Nemzeti múzeum előtt, jövet mögötte – el a főpályaudvar mellett, kétszer a Moldva fölött, ahonnan látni a kelyhesek templomát, aztán tovább Teplice irányában, majd jobbra az új autópályán Aussig (Ústí nad  Labem) mellett egészen Németországig. Különösen az Érchegység cseh oldalának látványát szeretem a semmiből feltűnő sátoralakú csúcsokkal. Smetana cseng itt mindig a fülemben. Gyönyörű napos időben szaladt mellettünk a táj, vidáman és észrevétlenül telt az idő.

A srác színesen és szórakoztatóan mesélt rutinosan váltva a témákat, egyik történetről a másikra terelve a szót, úgy, hogy egy sor kérdés csak utólag merült fel bennem. „Tényleg: ha valahol mégis igazoltatnak, hiányzó útlevele rám nézve milyen következménnyel járt volna? Azt hiszem, végülis semmilyen komolyabb kockázattal, legföljebb kellemetlenséggel és időveszteséggel. De nem érdekes –  megúszta. Megúsztuk.”

Megálltam tankolni. Attila ezalatt bevásárolt mindenféle édességet és üdítőt, kedvesen nekem is. Igyekezett gáláns és nagyvonalú lenni. Más kérdés, hogy én ezeket a cukrozott műanyagízű vackokat nem szeretem. Mindegy, a gesztus számít.

Már közel jártunk Berlinhez, amikor megkérdeztem:

- Jó tempóban jöttünk, szívesen házhoz szállítalak. Hová?
- Ó, kedves, köszönöm, de nem, tegyél ki valamilyen U-Bahn/S-Bahn megállónál!
- Egyáltalán nem gond, hazaviszlek.
- Nem, nem, az biztos kitérő lenne.
- Mégis, melyik kerületbe igyekszel?
- És ott hová?
- Valahol a közepén.
- Tényleg! Nem akarnád felhívni a barátnődet? Ez itt most a Stromstrasse. Mindjárt keresztezzük a Turmsstrasset, aztán jön Alt-Moabit.
- Nem, köszönöm, légy szíves, a következő sarkon tégy ki!

Furcsállottam, de megálltam.

- Ok., ahogy gondolod. Örülök, hogy megismerhettelek. Érdekel, hogyan boldogulsz a továbbiakban. Szívesen kávéznék Veled és Mirah-val, ha van kedvetek. Jelentkezz!

Attila mindezt mintha meg se hallotta volna. Előhúzta a tárcáját.

- Ugyan, hagyd el! Nem a pénzért hoztalak el, különben is céges kocsi, az üzemanyagot a vállalkozásunk állja.

De ő súlyt fektetett rá, hogy fizessen. Ezen a távon a „telekocsi” által megszabott benzinhozzájárulás 30,- €. Átnyújtott két húszast, a visszajárót elegáns mozdulattal elutasította. Gyorsan megköszönte a fuvart, vállára lendítette a sporttáskát és csibészes mosollyal kedvesen búcsút intett.

„… Akkor mi vaan?!” Lassan ocsúdva álltam a forgalmas utcasarkon. Közben többen rám dudáltak. „Te jó Isten! Ha belegondolok, micsoda szerencsés ez a srác! Én meg – naiv?”

Amikor Zsuzsa 14 éves lett, beíratták Mimi néni tánciskolájába a Gerlóczy utcába. A tanfolyam a csupa régi és lepukkadt épületből álló szűk belvárosi utca 11. szám alatti szecessziós ház 1. emeleti lakásában volt, aminek legnagyobb két egymásba nyíló helységét még nemzedékekkel korábban torna- vagy inkább balett-gyakorlóteremmé alakították át. Oldalt bordásfalak, a földön parkett. Nem állítható, hogy reprezentatív vagy más módon kellemesen vonzó lett volna. Először nem is értette Zsuzsa, hogy anyja miért ragaszkodott mindenképp ehhez a tánciskolához. A genius loci, Mimi néni a maga személyében garantálta a polgári értékek megbízható állandóságát a változó időkben.

A törékeny, elegáns, kortalan hölgy mindenkori ruhája bal vállán egy óriási sárga műtearózsát viselt, melynek hervadtsága szinkronban állt Mimi néni életéveinek vélhető számával. A tánciskola nem csak a tánclépések, hanem a nemek közötti társasági közlekedés alapszabályainak elsajátítását is szolgálta, mégpedig több generáción át. A tanítványok mamái is mind Endrédyné Mimi nénihez jártak, megkockáztatom, nagy- és dédszüleik szintén. A Mimi néni által fémjelzett intézmény a Gerlóczy utcában Budapest egyik legrégebbi és az úri középosztály – vagy ami abból a 60-as évekre megmaradt – legfrekventáltabb tánc- és illemtan oktatója volt, akinek és aminek sikerült átmentenie magát a szocializmusba is. Ezért iratták Zsuzsát ide, noha a Kapás utcai konkurencia sokkal közelebb lett volna.

Az őszi évadban a tánciskola kötelező szombat délutáni program volt, ahová hagyományosan valaki elkísérte. Zsuzsát apja már nyolcéves korában egyedül küldte villamossal és többszöri átszállással Kőbányára a gumigyárba egy gumimatracért, de az nappal volt és egyáltalán. A tánciskola más, oda a korábbi korok hagyományainak megfelelően csak gardedámmal lehetett menni. Zsuzsa a nála egy évvel idősebb Krisztinával, szülei barátainak lányával járt Mimi nénihez. A kiséret pedig váltakozva hol Lola, hol Krisztina Mamája, Ilona, ill. Ilma, Krisztináék házvezetőnője volt.

Az Erdélyből jött, kenyéradó gazdáinál mintegy 10-15 évvel idősebb, határozott és hajlíthatatlan Ilma egy hajdanán jobb sorsot megért család férjhez nem ment sarja volt. Krisztina születésekor került a házhoz. Ő hordta a nadrágot munkáltatóinál, még a házigazda sem mert ellentmondani neki. Az abszolút tudás birtokában folyton kinyilatkoztatott. Mély meggyőződésén alapuló ítéleteit rendszeresen megosztotta a vendégekkel is, hisz nem volt olyan összejövetel, ahol Ilma ne trónolt volna a társaság közepén. A háztartásvezetés keretében ő takarított, főzött pesztrálta Krisztinát születésétől fogva, majd felügyelte tanulmányait, később védence nyelvtanulás céljából az ő rokonaihoz utazott Belgiumba.

A hivatalos táncóra után következett az össztánc, amin a tanfolyam diákjai ingyenesen vehettek részt, külső érdeklődők belépődíj ellenében szintén jöhettek. Mimi néni természetesen lelkiismeretesen ügyelt arra, hogy csak a társadalmilag „megfelelő” fiúkat engedjék be. Azokat, akik nem tudtak viselkedni – értsd szertartásosan köszönni, bemutatkozni, a lányokat előírásosan felkérni, kezük, ne adj isten, a lapockáról egészen a leányzó tomporára csúszott volna…, –  nos, ezeket Mimi néni finoman kiszűrte.

Az össztánc még azért is volt vonzó, mert némileg tompított fény és a tanfolyamon tanult társasági táncok mellett a kornak inkább megfelelő zenére lehetett szabadon választott partnerrel táncolni. És épp ebben rejlett az igazi izgalom, hogy tudniillik ki fogja őket majd felkérni és az ott lesz e majd a következő szombaton is.

A lányok imádtak maradni az össztánca is, ami minden további nélkül bekövetkezett, ha a mamák valamelyike volt a kisérő. De nem úgy Ilma esetében, aki a már tánclecke végén ott állt a ruhatárból közben kivett kabátokkal a kezében és sürgette a lányokat. Zsuzsa minden egyes alkalommal könyörgőre fogta, de eredménytelenül. Összes érve, hogy de hisz további programjuk aznap nincs, mindig is maradhatnak, ha valamelyikük mamájával vannak és egyáltalán, … mindez lepergett a hajthatatlan, kőkemény Ilmáról. Csak Zsuzsa érvelt, vitatkozott – Krisztina, mintha mindez őt nem is érintené, mozdulatlan arccal öltözködött. Zsuzsát majd megütötte a guta. Az utcán végül kitört belőle:

- Mondd, Te nem szerettél volna maradni?
- Akkor miért nem nyitottad ki a szájadat?! Miért hagytál engem egyedül küzdeni?
- Mert nem érdemes – volt a lakonikus válasz.

Zsuzsának később úgy tűnt, mintha Ilma az évek során szisztematikusan kivert volna minden önálló akaratot, ötletet, kezdeményezést védencéből. Minden esetre az adott helyzetben, ha lehet, még jobban utálta Krisztinát. Mert hogy Zsuzsáéknál Krisztina volt a bezzeg gyerek.

- Bezzeg Krisztina nem felesel, azt csinálja, amit kell, nem tanúsít ellenállást, zokszó nélkül teszi a dolgát, szorgalmasan tanul, jár tornára, francia órára, kitűnő bizonyítványt hoz, stb.

Hála Istennek nem jártak egy általánosba, így nem kellett naponta látnia. Krisztina a budai jó hírű Rákóczi gimnáziumba került, majd tanulmányi versenyt nyert kémiából, ezért ebből a tárgyból nem kellett vizsgáznia és első nekifutásra felvették az orvosi egyetemre.

Zsuzsa egy évvel később a város másik végén lévő elitgimnáziumba, a Radnótiba ment, ahol szemben nemkívánatos példaképével nem volt kitűnő tanuló. Több macerával, de érettségi után ő is bekerült a közgazdasági egyetemre.

Később tudta csak meg Zsuzsa, hogy az utálat kölcsönös volt, ugyanis a másik családban ő volt a bezzeg gyerek. Mert hogy ő önálló, innovatív, 10 éves kora óta megkeresi a zsebpénzét, három idegen nyelven beszél folyékonyan, egyetemi évei alatt egyedül járta ki saját magának az angliai nyelvkurzust, a londoni au-pair helyet, utazást, útlevelet, vízumot, stb. (Ez utóbbi kalandos történet más írás témája.)

Aztán felnőttként túljutottak ezeken ködbe vesző ellentéteken. Tánciskolai emlékeiken és Ilma idevonatkozó szigorán később jót nevettek.

12-13 éves koromban, mint minden serdülő lány, tele voltam kétségekkel a saját személyemet illetően. Ez a már nem, de mégsem állapot általában szörnyű.

Nem. Rosszul mondom. Semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy én már nagylány vagyok. Kis termetű lévén duplán igyekeztem, hogy ezt másokban is tudatosítsam. Szörnyülködve hallgattam anyám ifjúkori kínos történetét, amikor ennyiidős korában a házban lakó agglegénnyel összetalálkozván a lépcsőházban egyszerre mondták egymásnak, hogy „kezicsókolom”. Titkon úgy gondoltam, hogy anyám bizony elég hülye lehetett, de velem ez elő sem fordulhat, hisz én már tudom, hogy nem én, hanem nekem. A „Kezét csókolom” nekem jár. Alapállásban.

Hogy öltözködésemben is alátámasszam nagylány mivoltomat –  divatkérdésekben gyakran vitába keveredtem a budai úrinő konzervatív biztonságával fellépő anyámmal – hosszú egyeztető tárgyalások eredményeképpen ezúttal rávettem, hogy vegye meg nekem Budapest legszebb, a lábujjak között fixált bebújós – vagyis zoknival, harisnyával nem hordható, tehát korlátozottan használható – gésákra emlékeztető égővörös szandálját.  Ez volt legelső magas(abb) sarkú – mármint akkor nekem magas, ma inkább emelt laposnak mondanám – nyári papucs-szandálom, amit mindenhová felvettem. Anyám megbotránkozása és apám dühös, majd csúfondárosan röhögő pillantásai mellett abban jelentem meg egy kajaktúrán a Dunaparton: a Határcsárdánál sátrazó családomat látogatván botladoztam benne – meg a sárban – az egész vízisport-csapat szemeláttára. Én minden esetre duplán szégyelltem magam: egyrészt másodpercek törtrésze alatt rájöttem, hogy ez az elegancia ott nevetséges, másrészt sajnáltam a sárban tönkre tenni a legjobb nyári lábbelimet. Nem tudom, hogy csak tapintatból nem vették-e észre, vagy valóban a kutya sem törődött vele/m.

Az evezős társaság egy részével a két dunai szezon közti időben is tartottuk a kapcsolatot. A következő téli évad egyik szombatján hozzánk jöttek. A kb. 30 éves, enyhén vörös hajú, nőtlen Oláh Karcsi is, aki nyáron rám valamiért nagy benyomást tett, ezért készültem rá, hogy viszontláthatom. Később érkezett, én engedtem be. Félénk örömöm egy másodperc alatt lelohadt.

Mérhetetlenül dühbe gurultam, mert semmi „kézcsókom”: az ajtóban, mint egy gyereket letegezett, majd egész este tudomást sem vett rólam. Másnap felháborodottan számoltam be erről a sértésről anyámnak, aki már nem emlékszem, hogy mit válaszolt.

Ismét félév múlva a Nemzetközi Dunatúra alkalmával Esztergomban a háború előtti idők patinás, a 60-as évekre már hajdani fényét elvesztett, inkább csak kopott, de az egyetlen valamirevaló Fürdőszálló éttermében nagy társasággal vacsoráztam. Apám középen mint magyar túravezető ragyogó némettudásával uralta a helyzetet, mellette én egyetlen fiatalkorúként, szemben, körülöttünk a kelet- és nyugatnémet, osztrák, cseh, szlovák, lengyel, bolgár, szerb túravezetők és partnereik, valamint néhány budapesti funkcionárius és még több magyar túrarésztvevő. Voltunk vagy harmincan, nagyon színes társaság. Életemben először ültem ennyiféle náció között, az egész hallatlanul imponált nekem és minden igyekezetemmel próbáltam kezdő némettudásomat kamatoztatni. Mármint, ha valaki véletlenül szólt hozzám.

Váratlanul megjelent az ajtóban Oláh Karcsi, körülnézett, majd emelt fővel és határozott léptekkel egyenesen hozzám jött, összecsapta a bokáját, elkapta a kezemet, és mielőtt magamhoz térhettem volna, teátrálisan kezet csókolt. A színpadias és ebben a körben szokatlan jelenet óriási tapsvihart váltott ki a többnyire tréningruhás jelenlévőkből. Ők nem ismerték az előzményt. Mit mondjak: égő vörös lettem, vörösebb, mint „gáláns” hódolóm haja, és ha lehet, még jobban utáltam Oláh Karcsit. 

H. Boht
»Előírásos kézcsók« kb. 1930

Néhány év szünet következett. Legközelebb egyetemista koromban köszönt rám a 6-os villamoson. Most már indokolt volt a „Kezét csókolom”. Miután ráismertem, meglepődtem: Hirtelen úgy tűnt, hogy alacsony, nem is csinos és megöregedett. Ösztönösen felötlött bennem a kérdés, vajon mi a csuda tetszhetett nekem rajta korábban. Csalódásomat jól palástolhattam, mert Karcsi rendkívül kedvesen kezdeményezte a beszélgetést, sőt, összes szabadkozásom ellenére leszállt velem a Mechwart téren és a kapuig kísért. Közömbös dolgokról csevegtünk, miközben folyton ott motoszkált a fejemben, hogy én, hülye, valaha milyen hevesen gyűlöltem. Itt lett volna az alkalom ezt elmesélni neki, de valami visszatartott. Talán féltem, hogy harmadszor is nevetségessé teszem magam. Bizonyára feleslegesen. Ma már meggyőződésem, hogy akkor, ott a 6-oson inkább örömet szereztem volna az utólagos vallomással.

Harmadéves közgázos korában Zsuzsa egy csupa lányból álló öt fős csoporttal az NDK-ban töltött három hetet szakmai gyakorlaton. A befogadó intézmény Kelet-Berlinben a Hochschule für Wirtschaft Berlin-Karlshorst volt, a leendő magyar közgazdászok innen 12 nap után továbbmentek a drezdai társegyetemre.

A berlini főiskola  egy fiatal docensnőt bízott meg a vendégdiákok patronálásával, aki Drezdába is elkísérte a csoportot. Elkének egyetemi pozíciójából adódóan minden nyugati kapcsolat tilos volt. Már érkezéskor Berlinben kitörte a frász, amikor kiderült, hogy a nemzetközi gyors késése miatt Zsuzsa már négy órája a pályaudvaron várakozó barátja nyugat-berlini. Akinek viszont hál΄ Istennek volt kocsija, így a többiek kofferjait is el tudta szállítani Kelet-Berlin szélére a Karlshorst-i kollégiumba. Helyesebben csak a külső kapuig, mert nyugati rendszámmal a campus területére nem hajthatott be. A magyar vendégek ezt értetlenül vették tudomásul, a belnémet viszonyokat jól ismerő érintett fél  viszont egy percig sem volt meglepve.

Elke évei számát illetően közelebb állt diákjaihoz, mint élemedett korú kollégáihoz és valami miatt beleszeretett a magyar lányokba. A reglementált szürke hétköznapjaiktól szenvedő NDK polgároknak akkoriban az egy fokkal normálisabb Magyarország a Nyugatot jelentette, és Elke vonzódott a védencei által megtestesített szabadabb és – inkább csak feltételezett – frivol szellemhez.

Zsuzsa nemcsak szabadabb, de provokatívan pimasz is volt: társaihoz fordulva a villamoson hangosan olvasta az utat szegélyző falakra festett sztálinista agitprop szövegeket, pl.: „A Szovjetuniótól tanulni = győzni tanulni!”, avagy „A szocializmus győzni fog!” és egyéb, Magyarországon addigra már rég divatjátmúlt agymosó politikai lózungokat és kellő feltűnést keltve hangosan röhögtek rajtuk. A többi utas úgy tett, mintha nem hallaná. Ez bosszantotta Zsuzsát, majd arra gondolt, hogy nyilván nem süketek, csak biztosan félnek.

A drezdai egyetem és kollégium szintén valahol a világvégén volt, ahonnan hosszas villamosozással lehetett eljutni a belvárosba – már ami akkoriban annak minősült. A II. Világháború szőnyegbombázásának következményei 1972-ben még mindig meghatározták a városképet. Történetünk idejére a pályaudvar mindkét oldalán felépült egy-egy echte szocialista lakónegyed a maga tipikus, előregyártott elemekből összerakott és mindmáig a befejezetlenség benyomását keltő egységszürke sármjával.

(Odera-Frankfurtban a Viadrina múzeum 2020-ban kiállítással adózott az NDK lakásépítési programjának. Noha a 70-es-80-as években a művészeknek egyáltalán nem ez volt a célja, talán a kurátoroknak sem, mégis az összeválogatott képek összessége a panelek vigasztalanságát közvetítette és akaratlanul is elképesztően lehangoló benyomást keltett a nézőben. Létezett hajdanán az NDK-ban egy kifejezés a mezőgazdaság analógiájára: „munkás-intenzívtartás” (Arbeiterintensivhaltung). 

A fiatal és életvidám docensnőnek a magyar diákcsoport jelentette a régen várt alkalmat, hogy kirúghasson a hámból. Az unalmas világvégi szemináriumi órák után naponta bevillamosoztak a központba, ahol a fent leírt szocreál közepén a sétáló utcában található egyetlen szálloda (ma Hotel Pullmann) bárjában múlatták az időt. A magyar vendégek felvigyázására morálisan alkalmatlan Elke mintha egy inkább neki izgalmas, mert tilos, frivol világba kirándult volna. A budapesti lányok számára ez nem jelentett akkora „was-ist-das”-t, nem tűnt annyira Nyugatnak, inkább csak éltek az Drezdában kínálkozó egyetlen lehetőséggel.

Szóval Elke Zsuzsával és még egy „kikapós” lánnyal hármasban igyekezett kirúgni az NDK-hámból. Míg Elke önfeledten táncolt a többnyire nyugati szállóvendégekkel, a másik kettő csodálkozva figyelte ezt az ártalmatlan kitörési kísérletet. Aztán aránylag hamar felálltak, mert a kolesz messze volt és másnap a mulatozás ellenére fittnek kellett lenniük.

Ez így ment kétszer. Harmadik este olyan jól érezték magunkat, hogy tovább maradtak. Elke valahol a városban egy ismerősénél lakott, úgyhogy Zsuzsa és Andrea kettesben indultak neki a drezdai nyári éjszakának.

A pályaudvartól és a sétáló utcától az Elbáig egy óriási üres terület húzódott egyenes rálátással a Frauenkirche romjaira, távolabb a Zwingerre. A Georgplatz helyén a prérit keresztezte néhány villamossín, mellette, a semmi közepén egy megálló.

Sehol senki, a lányok átvágtak valahol a füvön. Hirtelen a rend fiatal őre állta útjukat és a hatalom utánozhatatlan szász sármjával kérdőre vonta őket.

Hogy képzelik, hogy a füvön sétálhatnak?!
- Jó estét Önnek is. Miért? Zavarunk bárkit?
- Ott a járda, az a gyalogosforgalom helye.
- De így rövidebb. Most őszintén: kit akadályoztunk ebben a hatalmas forgalomban?
- Fűre lépni tilos!
- Igen? Lát Ön ilyen táblát? Mi nem. A fű szerintünk nem lehet öncél. Még itt sem.

A yard meg volt lepve, hogy nem rezeltek be tőle, bűnbánatot se mutattak, mi több, vitába szálltak vele. De mielőtt felocsúdott volna, a vidám lányok otthagyták.

Elérték a préri közepén lévő villamosmegállót, ami az éjjeli kihaltságban olyan irreálisnak tűnt, akárcsak a benzinkút Edward Hopper 1940-es festményén, noha az NDK a legkevésbé sem hasonlított az USA-ra. Tizenegy, fél tizenkettő lehetett. Vártak. Se villamos, se semmi. Fél-, háromnegyed óra elteltével, „kost-was-kost”, Zsuzsa le akarta inteni az első taxit, de az sem jött – egyáltalán, semmi nem jött. Közben határozottan hűvös lett.

Több mint egy órás várakozás után végre felbukkant valami teherautóféle. Zsuzsa integetett, a járgány megállt. A drezdai köztisztasági vállalat sofőrje kedvesen tájékoztatta őket, hogy itt bizony hajnali négyig villamos nem jár, de egyéb sem nagyon. Viszont ha akarják, ő szívesen elviszi őket jó darabon, az útja úgyis a kollégium felé vezet.

Rövid mérlegelés után Andrea felszállt a vezető mellé, Zsuzsa hátrébb egy vödör rothadó almán foglalt helyet. Luxusutazásnak aligha volt mondható, de mint egyetlen lehetőség ez volt az optimum az adott helyzetben. A sofőr közben kifaggatta útitársait, hogy mit csinálnak Drezdában, honnan, ... A miérttől magyarul folytatta. Szinte elsírta magát örömében a közös anyanyelv hallatán.

Mialatt szemeteskocsi-sebességgel zötyögtek az éjszakában az erjedt gyümölcs bódító büdösségét belélegezve, a zömök ötvenes férfi elmondta élete bánatát. Mint svábot kitelepítették, de sajnos nem Baden-Württembergben, hanem valamilyen szerencsétlen véletlen folytán az NDK-ban kötött ki. Ő magyar, ezekhez semmi köze és mindenképpen haza akar menni. Évek óta próbálkozik, de sehogy se sikerül. Az NDK-s hatóságok szerint mehet Isten hírével, ha előbb hoz egy hivatalos papírt a magyar szervektől, hogy Magyarország befogadja. A magyarok tárt karokkal fogadnák, de előbb mutassa be az okiratot, hogy az NDK elengedi. És ebből a 22-es csapdájából nem tud kikeveredni. Egyetlen megoldásnak az tűnik, ha megnősül és elvesz egy magyar nőt.  

- Több éven keresztül jártam nyáron a Balatonra. Egyfolytában ismerkedtem: vonaton, strandon, vendéglőkben, ... De senki nem állt kötélnek. Majd΄ az összes megspórolt pénzem ráment ezekre a célirányos nyaralásokra.

Majd, hirtelen ötlettől vezérelve hátrafordult Zsuzsához:
- Nagyon kérem, jöjjön hozzám! Csak papíron! 5.000 márkát fizetnék érte. Magának ez semmi és nekem megmentené az életemet!

Hangjából ítélve a férfi ezt komolyan gondolta. Zsuzsát mellbe vágta a szokatlan kérés. Annyira meghökkent a viccnek beillő váratlan ötlettől, hogy még nevetni is elfelejtett. Kinevetni, persze semmiképp nem akarta, de a leánykérés bizarr körülményei éjjel a keletnémet pampákon egy szemeteskocsiban a rothadó almák tetején trónolva – minimum groteszk volt.

Megmenthetné az életét? Meg. De mért pont ő?! Még jó, hogy szexről nincs szó. Tehát nem szerelmi házasság, hanem üzleti ajánlat. Annak viszont egyáltalán nem kecsegtető, - gondolta - mert mi a fenét kezdhetne 5.000 keletnémet márkával a hiánygazdálkodásáról híres országban? Persze jót cselekedni valakivel, az lehet opció és kihívás is. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy egy ismeretlen ember felé gyakorolt ekkora szívesség mégiscsak meghaladná a biblikus felebaráti szeretet és bármilyen egyéb értékrend előírta kötelező segélynyújtás elvárható fokát. Mindez végigcikázott az agyán, majd udvariasan visszautasította.

A férfinak, úgy tűnt, gyakorlata volt ebben.
- Kár. Ne haragudjon, hogy megkérdeztem! Pedig jó lett volna. Na, nem baj.

Itt kis szünet következett, majd:
- De ettől függetlenül, … nem, holnap nem, mert nem vagyok szolgálatban, de holnapután éjjel, ha úgy adódik és megint fuvarra várnának errefelé, úgy ismét szívesen hazahozom magukat a kollégiumba. Viszlát! 

A két stoppos szinte a semmiből tűnt elő Biharkeresztes előtt kb. 20 kilométerrel a forró júliusi délutánban. Érthetetlen, hogy miért nem látták már messziről, hisz az alföldi táj itt sima, az országút egyenes, jobbra, balra szántóföldek, erdő, kanyar sehol. Mindegy. Megálltak, felvették őket. Mint kiderült, apa és fia, nagyváradiak és haza igyekeztek. A szándék szokatlannak tűnt, a mozgás fordított irányban volt jellemző, a stoppolás is meglepő.

Zsuzsa és Michael 1975-ös „felejthetetlen” nászútja Erdélybe vezetett. A természet szépsége, a sok és sokféle kulturális emlék, a helybeliek vendégszeretete nem kárpótolta őket a rengeteg viszontagságért, ami az ételmérgezéstől a nyugati árszínvonalú szállodában beújított – majd elhagyhatatlannak minősülő – bolhákon át a vízum-maceráig végül a tervezetthez képest egy héttel rövidítette meg élménydús, de mint kiderült, mézeshetekre alkalmatlan utazásukat. Akkor megfogadták: Soha többet Románia! Így telt el 13 év.

1988 nyarán a Magyarországi média felhívta a lakosság figyelmét, hogy akinek nincs sürgős dolga, az a válságos helyzetre való tekintettel lehetőleg ne menjen pillanatnyilag Romániába. A közúti határátkelőhelyeken a román szervek –  nyilván felső utasításra – már hetek óta az NDK-t is túlszárnyaló módon igyekezték elvenni az odaigyekvők kedvét a beutazástól. A mesterségesen lassított ellenőrzés eredményeként a határátlépés több napot is igénybevehetett, a feltartóztatott és Magyarországra belógó várakozó kocsisor sok kilométeres volt. A módszeres szekatúra nyilvánvalóan válasz volt a hónapok óta tartó illegális elvándorlási hullámra, melynek során elsősorban erdélyi magyarok igyekeztek átszökni Magyarországra.

A szocialista tábor különutas Romániája 1988-ra rohamtempóban sodródott a gazdasági csőd felé. Megbosszulta magát a korábbi kitelepítési politika. Nemcsak a ledózerolt falvak családi házai helyett sebtiben felhúzott városszéli lakótelepek kőkorszaki komforttalansága volt rémes, a házakkal eltűnt a kert és az istálló is, ahol a korábbi önellátási rendszerben megtermett a krumpli, zöldség, voltak tyukok és tojás, tehén és tejtermékek, a disznóvágás pedig fél évre biztosította a húst. Korábban. De most folyamatossá vált az élelmiszer- és benzinhiány. Az üzemekben a munka anyaghiány miatt akadozott – a bérkifizetések szintén. A politikai terror viszont nőtt. A Ceauşescu-éra legsötétebb pillanatait élte, miközben a Kárpátok Géniuszának legfőbb gondja az „idegen” – értsd szász és magyar – kultúra csírájának kiirtása volt. Utóbbiról falurombolás címen a világsajtó naponta tudósított.

Michael és Zsuzsa most úgy döntöttek, ez az a pillanat, amikor felfüggesztik régi fogadalmukat.

Beszerezték a tapasztalt erdélyjárók által javasolt cikkeket: LUX szappan, őrölt kávé 250 grammos kiszerelésben, táblacsokoládé, Vegeta, Kent cigaretta (a román vámosok jóindulatának elnyerésére akkoriban legalkalmasabb márka), és kiegészítették néhány saját ötlettel: praliné, rágógumi, kakaó és ami még rákacsintott Zsuzsára a nyugatberlini élelmiszerboltban. Erdélyi rokonsága, ismeretsége nem lévén Zsuzsa indulás előtt körbetelefonálta budapesti barátait, hogy kit kellene vagy lehetne meglátogatniuk Nagyváradtól Kolozsvárig. Kapott négy nevet és címet, ami elegendőnek ígérkezett a három napra tervezett kiránduláshoz. Négyéves kislányukat a budapesti nagyszülők gondjaira bízva nekivágtak. Így hozta össze őket a sors a két stoppossal.

- Ha nagyváradiak, szívesen hazáig visszük Önöket. Miért akarnak kiszállni mindenképpen a határ előtt?
- Ó, mi semmiképp nem szeretnénk román határőrbe botlnai. Megvárnánk a szürkületet és inkább a bozótban.
- De hiszen az veszélyes, le is lőhetik Önöket!
- Van gyakorlatunk. Én már kétszer jöttem át a zöld határon – így az idősebb.
- Akkor miért mennek vissza? Minek ez az ide-oda?
- Először egyedül vágtam neki. Látni akartam, mik a lehetőségek. Három hete visszamentem a fiamért, aki idén érettségizett és felvennék a Budapesti Műszaki Egyetemre, de kell hozzá az érettségi bizonyítvány, amit nem hozott magával. Csak abban jött át, ami rajta volt. Elővigyázatosságból. Ha mégis elkapnának, csomagok, papírok nélkül hihetőbb, hogy véletlenül eltévedtünk. Szóval, most csak a bizonyítvány miatt mennénk. Megyünk és jövünk. Kipróbáltuk, tudjuk, hogy megy, van már gyakorlatunk.

Az apa villogó tekintetű, nyughatatlan, közepes termetű, köpcös ember. Ő szabja meg a dolgok menetét,  irányító típus. A magasabb, vékony fiú, akárcsak ha nem is róla lenne szó, rezzenéstelenül ült, mint aki egyszerűen megadja magát a sorsnak. Avagy megszokta, hogy apja dönt helyette. A házaspár végül rábeszélte a párost, hogy ne kockáztassanak. A külföldieket, ráadásul nyugati rendszámmal, nyilván kevésbé ellenőrzik majd, számukra kisebb a rizikó. Szívesen elhozzák a feleségétől az okmányt, amit a stopposok átvehetnek majd egy hét múlva Budapesten. Némi tanakodás után a férfiak megkönnyebbülve elfogadták az ajánlatot. Megadták a váradi címet, nevet, felírták a budapesti átadás helyét, idejét és kiszálltak Biharkeresztesnél.

A nyugatiaknak fenntartott sorban – ha úgy tetszik, soron kívül – a média riasztó híreihez képest aránylag kevés macerával és egy karton Kenttel könnyedén vették az akadályt, de már így is sötétedett, mire átjutottak. A jellegtelen, ronda szocialista iparváros, Bors után, már sötétben érték el Nagyváradot. Kihalt volt minden. A tájékozódást nehezítette a hiányzó közvilágítás. Az utcák kongtak az üresságtől, csak elvétve lehetett egy-egy árválkodó lámpa vagy reklám gyér fényében kivenni néhány épület mibenlétét mint például a városközpontban a nagy, kopott szocialista szállodáét. Helyismeret hiányában Micha kénytelen volt a kocsit többször is keresztbeállítani az utcán, hogy a reflektor fényénél el tudják olvasni az utcaneveket, házszámokat. Forgalom nem lévén nem akadályoztak és nem is veszélyeztettek ezzel senkit. A koromsötét furcsa volt és félelmetes. Zsuzsa szülei elbeszélése alapján a háborús légitámadások Budapestjét képzelte ilyennek.

Hosszas bolyongás után megtalálták a lakónegyedet, azon belül a megadott utcát. Micha leállította a kocsit a tömbök közti parkolóban. Noha nem dohányzott egyikük sem, honnan-honnan nem, szerencséjükre akadt náluk egy öngyújtó. A tűzcsiholó eszközzel  a kezében Zsuzsa megkereste a megfelelő bejáratot. A fekete kapualjban az öngyújtó pislákoló lángjánál előbb tanulmányozta a lakónévsort, majd a félelmetesen fekete lépcsőházban felbaktatott a harmadik emeletre. Körfolyosós épület, az aránylag kicsi lakások bejárata egymástól öt-nyolc méterre, a nyári hőségben az udvari ablakok szinte mind nyitva. Zsuzsa megborzongott, ösztönösen átérezte „a falnak is füle van” mondás igazságát.

Az ajtó előtt tépelődött, mivel kezdje, hisz neve az asszonynak nem mond semmit. Vajon hogyan sikerül gyorsan a folyósóról bizalmat keltenie annyira, hogy az beengedje? Bekopogott.
- Ki az? – hallatszott egy ijedt női hang.
- A férjétől ... 
Zsuzsa be se tudta fejezni a mondatot, mert a hang tulajdonosa a résnyire nyílt ajtón hirtelen berántotta, majd azt mögötte azonnal kulcsra zárta. 

- Hát hogy vannak? Már három hete nem tudunk róluk semmit! Mit csinálnak? Hol laknak? Van mit enniük? Van munkájuk? Visszajönnek? És mi? Minket is átvisznek? Nem is tudom, adjak-e el mindent és csomagoljak, vagy inkább várjak. Mit üzentek? Mit gondol? Mit tegyünk?

Záporoztak a kérdések, és Zuzsa egyikre sem tudott válaszolni. Amikor végre érdemben szóhoz jutott, elmondta a rövid ismeretség történetét, hogy az érettségi bizonyítványért jöttek, valamint hogy férje az autóban vár.

- Nem, ez nem megy olyan gyorsan. Hozza inkább föl a férjét! Istenem, ha ennyit voltak úton, biztosan éhesek! Szégyelem, nem vártunk vendéget és nem nagy a kínálat, de azért tudok vacsorát adni. Dehogyisnem! Ragaszkodom hozzá!
- Különben is, hová készülnek most tovább? Várja Önöket valaki? Egyáltalán, hová mennek, mi az uticéljuk? Csak úgy, körülnézni? Szállodába? Ilyen későn? Jesszusom, az biztosan egy vagyonba kerül! Én még életemben nem jártam hotelban. Szóba sem jöhet!

1975-től kormányredelet írta elő, hogy külföldiek kizárólag szállodában éjszakázhatnak, privát elszállásolás még rokonok esetén is tilos volt. Erről vendéglátójuk nem tudott és hallani sem akart róla. Nem volt apelláta, lányát félálomban kiparancsolta az ágyából és átküldte a hálószobába, az ágyat áthúzta, adott két párnát és kedves, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal előbb megetette, majd ágyba tessékelte vendégeit. Az egyszemélyes heverő kettőjüknek nagyon kényelmetlen volt, de úgy érezték, megsértenék az asszonyt, ha nem fogadnák el.

Másnap, mire felébredtek a lány már az iskolában volt. Az asszony előkereste az érettségi bizonyítványt. Arra az esetre, hogyha az eredeti a visszaúton fennakadna a vámosok horgán, Michael a biztonság kedvéért készített néhány fényképet az okmányról, majd eltette.

A reggeli a körülményekhez képest gazdag volt, Erzsike a lelkét is kitette azért, hogy meghálálja mindazt, amit látogatói tettek a családjáért. Akik átadták a fent említett lista szerinti, ilyen és hasonló célra előkészített egységcsomagjuk egyikét. Erzsike szeme akkorára kerekedett, mint egy csészealj.

– Mennyivel tartozom mindezért? – kérdezte annak a természetességével, aki világ életében feketepiacról él.
- Semmivel. Ajándékba hoztuk.
- Az lehetetlen. Nyugodtam mondják meg az árát, van pénzem. Máskor is szoktam kávét és egyebet kéz alatt venni – az üzletben egyáltalán nincs. Igaz, a gyár tartozik még háromhavi béremmel, de ezen a héten adtak fizetést. Meg az ember igyekszik más módon is. Szóval meg tudom fizetni. ...
- Igazán ajándék?! Milyen alapon? Óriási segítség.Rettentő hálás vagyok! Nagyon köszönöm.
- A fiúkat öleljük. Mondják meg nekik, hogy mindketten jól vagyunk, csak ők hiányoznak. Rémes ez a bizonytalanság! De nem, ilyesmit ne, csak azt üzenem, mi rendben vagyunk és várjuk őket. Vagy valamilyen hírt, hogy hogyan tovább. Mindketten aggódunk értük, a jövőért! Nagyon szeretnénk mielőbb viszontlátni őket!
- Isten áldja Magukat! Vigyázzanak a további úton!

Következő vasárnap a megbeszéltek szerint a két férfi megjelent Zsuzsa szüleinek lakásán Budapesten. Átvették az érettségi bizonyítványt. Megköszönték. A férj lelkesen mesélte, hogy talált lakást, állást, hogy milyen további kilátásaik vannak, mit tervez a sráccal, valamint hogy most az eddig hiányzó papír pótlásával az egyetem is sínen lesz. Kizárólag új budapesti életükről, reményeikről, személyes terveiről szóltak, amikben az otthonhagyott nők nem szerepeltek. És a férfiak nem is kérdeztek róluk semmit.
                                                                                                                                                                                                Ennek ellenére Zuzsa igyekezett híven beszámolni látogatásukról.

- Erzsike érezhetően rettenetesen aggódik. Egyrészt Önökért, másrészt belebetegszik a bizonytalanságba. Mi lesz velük? Mi az Önök további terve? Visszamennek? Vagy át akarják őket is Magyarországra hozni? Mikor? Mire készüljön? Szeretné tudni, mire számítson, hogyan tovább! Támpontot keresett és tanácsot kért. De mi sajnos nem tudtuk semmilyen megnyugtató választ adni neki. Kéri Önt, sürgősen vegye fel vele valamilyen módon a kapcsolatot!

- Hm. Az albérlet megfizethető és rendes. Bizakodó vagyok, kétféle munkát is ajánlanak. Minden esetre a fiam holnap az egyetemet intézi. Igen. Rengeteg a teendő, ismerkedünk az új élettel, mert bár a nyelv közös, sokminden mégis más. Budapest klassz város. De nem is tartjuk fel Önöket tovább. Nagyon köszönjük a segítséget. A viszontlátásra, minden jót!

Zsuzsa és férje szótlanul álltak az ajtóban és hosszasan nézték egymást. A misszió sikeres volt, mégsem tudtak igazán örülni neki.