Novellák, regényrészletek

Irodalmi blog

Irodalmi blog

Kezét csókolom

2021. január 07. - pomperyberlin

12-13 éves koromban, mint minden serdülő lány, tele voltam kétségekkel a saját személyemet illetően. Ez a már nem, de mégsem állapot általában szörnyű.

Nem. Rosszul mondom. Semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy én már nagylány vagyok. Kis termetű lévén duplán igyekeztem, hogy ezt másokban is tudatosítsam. Szörnyülködve hallgattam anyám ifjúkori kínos történetét, amikor ennyiidős korában a házban lakó agglegénnyel összetalálkozván a lépcsőházban egyszerre mondták egymásnak, hogy „kezicsókolom”. Titkon úgy gondoltam, hogy anyám bizony elég hülye lehetett, de velem ez elő sem fordulhat, hisz én már tudom, hogy nem én, hanem nekem. A „Kezét csókolom” nekem jár. Alapállásban.

szandal1.jpgHogy öltözködésemben is alátámasszam nagylány mivoltomat –  divatkérdésekben gyakran vitába keveredtem a budai úrinő konzervatív biztonságával fellépő anyámmal – hosszú egyeztető tárgyalások eredményeképpen ezúttal rávettem, hogy vegye meg nekem Budapest legszebb, a lábujjak között fixált bebújós – vagyis zoknival, harisnyával nem hordható, tehát korlátozottan használható – gésákra emlékeztető égővörös szandálját.  Ez volt legelső magas(abb) sarkú – mármint akkor nekem magas, ma inkább emelt laposnak mondanám – nyári papucs-szandálom, amit mindenhová felvettem. Anyám megbotránkozása és apám dühös, majd csúfondárosan röhögő pillantásai mellett abban jelentem meg egy kajaktúrán a Dunaparton: a Határcsárdánál sátrazó családomat látogatván botladoztam benne – meg a sárban – az egész vízisport-csapat szemeláttára. Én minden esetre duplán szégyelltem magam: egyrészt másodpercek törtrésze alatt rájöttem, hogy ez az elegancia ott nevetséges, másrészt sajnáltam a sárban tönkre tenni a legjobb nyári lábbelimet. Nem tudom, hogy csak tapintatból nem vették-e észre, vagy valóban a kutya sem törődött vele/m.

us_1103_handkuss_310.jpegAz evezős társaság egy részével a két dunai szezon közti időben is tartottuk a kapcsolatot. A következő téli évad egyik szombatján hozzánk jöttek. A kb. 30 éves, enyhén vörös hajú, nőtlen Oláh Karcsi is, aki nyáron rám valamiért nagy benyomást tett, ezért készültem rá, hogy viszontláthatom. Később érkezett, én engedtem be. Félénk örömöm egy másodperc alatt lelohadt.

Mérhetetlenül dühbe gurultam, mert semmi „kézcsókom”: az ajtóban, mint egy gyereket letegezett, majd egész este tudomást sem vett rólam. Másnap felháborodottan számoltam be erről a sértésről anyámnak, aki már nem emlékszem, hogy mit válaszolt.

Ismét félév múlva a Nemzetközi Dunatúra alkalmával Esztergomban a háború előtti idők patinás, a 60-as évekre már hajdani fényét elvesztett, inkább csak kopott, de az egyetlen valamirevaló Fürdőszálló éttermében nagy társasággal vacsoráztam. Apám középen mint magyar túravezető ragyogó némettudásával uralta a helyzetet, mellette én egyetlen fiatalkorúként, szemben, körülöttünk a kelet- és nyugatnémet, osztrák, cseh, szlovák, lengyel, bolgár, szerb túravezetők és partnereik, valamint néhány budapesti funkcionárius és még több magyar túrarésztvevő. Voltunk vagy harmincan, nagyon színes társaság. Életemben először ültem ennyiféle náció között, az egész hallatlanul imponált nekem és minden igyekezetemmel próbáltam kezdő némettudásomat kamatoztatni. Mármint, ha valaki véletlenül szólt hozzám.

jugenstil_litho.jpegVáratlanul megjelent az ajtóban Oláh Karcsi, körülnézett, majd emelt fővel és határozott léptekkel egyenesen hozzám jött, összecsapta a bokáját, elkapta a kezemet, és mielőtt magamhoz térhettem volna, teátrálisan kezet csókolt. A színpadias és ebben a körben szokatlan jelenet óriási tapsvihart váltott ki a többnyire tréningruhás jelenlévőkből. Ők nem ismerték az előzményt. Mit mondjak: égő vörös lettem, vörösebb, mint „gáláns” hódolóm haja, és ha lehet, még jobban utáltam Oláh Karcsit. 

H. Boht
»Előírásos kézcsók« kb. 1930

handkuss.jpegNéhány év szünet következett. Legközelebb egyetemista koromban köszönt rám a 6-os villamoson. Most már indokolt volt a „Kezét csókolom”. Miután ráismertem, meglepődtem: Hirtelen úgy tűnt, hogy alacsony, nem is csinos és megöregedett. Ösztönösen felötlött bennem a kérdés, vajon mi a csuda tetszhetett nekem rajta korábban. Csalódásomat jól palástolhattam, mert Karcsi rendkívül kedvesen kezdeményezte a beszélgetést, sőt, összes szabadkozásom ellenére leszállt velem a Mechwart téren és a kapuig kísért. Közömbös dolgokról csevegtünk, miközben folyton ott motoszkált a fejemben, hogy én, hülye, valaha milyen hevesen gyűlöltem. Itt lett volna az alkalom ezt elmesélni neki, de valami visszatartott. Talán féltem, hogy harmadszor is nevetségessé teszem magam. Bizonyára feleslegesen. Ma már meggyőződésem, hogy akkor, ott a 6-oson inkább örömet szereztem volna az utólagos vallomással.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pompery-irodalmi.blog.hu/api/trackback/id/tr6816376408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása