Harmadéves közgázos korában Zsuzsa egy csupa lányból álló öt fős csoporttal az NDK-ban töltött három hetet szakmai gyakorlaton. A befogadó intézmény Kelet-Berlinben a Hochschule für Wirtschaft Berlin-Karlshorst volt, a leendő magyar közgazdászok innen 12 nap után továbbmentek a drezdai társegyetemre.

A berlini főiskola  egy fiatal docensnőt bízott meg a vendégdiákok patronálásával, aki Drezdába is elkísérte a csoportot. Elkének egyetemi pozíciójából adódóan minden nyugati kapcsolat tilos volt. Már érkezéskor Berlinben kitörte a frász, amikor kiderült, hogy a nemzetközi gyors késése miatt Zsuzsa már négy órája a pályaudvaron várakozó barátja nyugat-berlini. Akinek viszont hál΄ Istennek volt kocsija, így a többiek kofferjait is el tudta szállítani Kelet-Berlin szélére a Karlshorst-i kollégiumba. Helyesebben csak a külső kapuig, mert nyugati rendszámmal a campus területére nem hajthatott be. A magyar vendégek ezt értetlenül vették tudomásul, a belnémet viszonyokat jól ismerő érintett fél  viszont egy percig sem volt meglepve.

Elke évei számát illetően közelebb állt diákjaihoz, mint élemedett korú kollégáihoz és valami miatt beleszeretett a magyar lányokba. A reglementált szürke hétköznapjaiktól szenvedő NDK polgároknak akkoriban az egy fokkal normálisabb Magyarország a Nyugatot jelentette, és Elke vonzódott a védencei által megtestesített szabadabb és – inkább csak feltételezett – frivol szellemhez.

Zsuzsa nemcsak szabadabb, de provokatívan pimasz is volt: társaihoz fordulva a villamoson hangosan olvasta az utat szegélyző falakra festett sztálinista agitprop szövegeket, pl.: „A Szovjetuniótól tanulni = győzni tanulni!”, avagy „A szocializmus győzni fog!” és egyéb, Magyarországon addigra már rég divatjátmúlt agymosó politikai lózungokat és kellő feltűnést keltve hangosan röhögtek rajtuk. A többi utas úgy tett, mintha nem hallaná. Ez bosszantotta Zsuzsát, majd arra gondolt, hogy nyilván nem süketek, csak biztosan félnek.

A drezdai egyetem és kollégium szintén valahol a világvégén volt, ahonnan hosszas villamosozással lehetett eljutni a belvárosba – már ami akkoriban annak minősült. A II. Világháború szőnyegbombázásának következményei 1972-ben még mindig meghatározták a városképet. Történetünk idejére a pályaudvar mindkét oldalán felépült egy-egy echte szocialista lakónegyed a maga tipikus, előregyártott elemekből összerakott és mindmáig a befejezetlenség benyomását keltő egységszürke sármjával.

(Odera-Frankfurtban a Viadrina múzeum 2020-ban kiállítással adózott az NDK lakásépítési programjának. Noha a 70-es-80-as években a művészeknek egyáltalán nem ez volt a célja, talán a kurátoroknak sem, mégis az összeválogatott képek összessége a panelek vigasztalanságát közvetítette és akaratlanul is elképesztően lehangoló benyomást keltett a nézőben. Létezett hajdanán az NDK-ban egy kifejezés a mezőgazdaság analógiájára: „munkás-intenzívtartás” (Arbeiterintensivhaltung). 

A fiatal és életvidám docensnőnek a magyar diákcsoport jelentette a régen várt alkalmat, hogy kirúghasson a hámból. Az unalmas világvégi szemináriumi órák után naponta bevillamosoztak a központba, ahol a fent leírt szocreál közepén a sétáló utcában található egyetlen szálloda (ma Hotel Pullmann) bárjában múlatták az időt. A magyar vendégek felvigyázására morálisan alkalmatlan Elke mintha egy inkább neki izgalmas, mert tilos, frivol világba kirándult volna. A budapesti lányok számára ez nem jelentett akkora „was-ist-das”-t, nem tűnt annyira Nyugatnak, inkább csak éltek az Drezdában kínálkozó egyetlen lehetőséggel.

Szóval Elke Zsuzsával és még egy „kikapós” lánnyal hármasban igyekezett kirúgni az NDK-hámból. Míg Elke önfeledten táncolt a többnyire nyugati szállóvendégekkel, a másik kettő csodálkozva figyelte ezt az ártalmatlan kitörési kísérletet. Aztán aránylag hamar felálltak, mert a kolesz messze volt és másnap a mulatozás ellenére fittnek kellett lenniük.

Ez így ment kétszer. Harmadik este olyan jól érezték magunkat, hogy tovább maradtak. Elke valahol a városban egy ismerősénél lakott, úgyhogy Zsuzsa és Andrea kettesben indultak neki a drezdai nyári éjszakának.

A pályaudvartól és a sétáló utcától az Elbáig egy óriási üres terület húzódott egyenes rálátással a Frauenkirche romjaira, távolabb a Zwingerre. A Georgplatz helyén a prérit keresztezte néhány villamossín, mellette, a semmi közepén egy megálló.

Sehol senki, a lányok átvágtak valahol a füvön. Hirtelen a rend fiatal őre állta útjukat és a hatalom utánozhatatlan szász sármjával kérdőre vonta őket.

Hogy képzelik, hogy a füvön sétálhatnak?!
- Jó estét Önnek is. Miért? Zavarunk bárkit?
- Ott a járda, az a gyalogosforgalom helye.
- De így rövidebb. Most őszintén: kit akadályoztunk ebben a hatalmas forgalomban?
- Fűre lépni tilos!
- Igen? Lát Ön ilyen táblát? Mi nem. A fű szerintünk nem lehet öncél. Még itt sem.

A yard meg volt lepve, hogy nem rezeltek be tőle, bűnbánatot se mutattak, mi több, vitába szálltak vele. De mielőtt felocsúdott volna, a vidám lányok otthagyták.

Elérték a préri közepén lévő villamosmegállót, ami az éjjeli kihaltságban olyan irreálisnak tűnt, akárcsak a benzinkút Edward Hopper 1940-es festményén, noha az NDK a legkevésbé sem hasonlított az USA-ra. Tizenegy, fél tizenkettő lehetett. Vártak. Se villamos, se semmi. Fél-, háromnegyed óra elteltével, „kost-was-kost”, Zsuzsa le akarta inteni az első taxit, de az sem jött – egyáltalán, semmi nem jött. Közben határozottan hűvös lett.

Több mint egy órás várakozás után végre felbukkant valami teherautóféle. Zsuzsa integetett, a járgány megállt. A drezdai köztisztasági vállalat sofőrje kedvesen tájékoztatta őket, hogy itt bizony hajnali négyig villamos nem jár, de egyéb sem nagyon. Viszont ha akarják, ő szívesen elviszi őket jó darabon, az útja úgyis a kollégium felé vezet.

Rövid mérlegelés után Andrea felszállt a vezető mellé, Zsuzsa hátrébb egy vödör rothadó almán foglalt helyet. Luxusutazásnak aligha volt mondható, de mint egyetlen lehetőség ez volt az optimum az adott helyzetben. A sofőr közben kifaggatta útitársait, hogy mit csinálnak Drezdában, honnan, ... A miérttől magyarul folytatta. Szinte elsírta magát örömében a közös anyanyelv hallatán.

Mialatt szemeteskocsi-sebességgel zötyögtek az éjszakában az erjedt gyümölcs bódító büdösségét belélegezve, a zömök ötvenes férfi elmondta élete bánatát. Mint svábot kitelepítették, de sajnos nem Baden-Württembergben, hanem valamilyen szerencsétlen véletlen folytán az NDK-ban kötött ki. Ő magyar, ezekhez semmi köze és mindenképpen haza akar menni. Évek óta próbálkozik, de sehogy se sikerül. Az NDK-s hatóságok szerint mehet Isten hírével, ha előbb hoz egy hivatalos papírt a magyar szervektől, hogy Magyarország befogadja. A magyarok tárt karokkal fogadnák, de előbb mutassa be az okiratot, hogy az NDK elengedi. És ebből a 22-es csapdájából nem tud kikeveredni. Egyetlen megoldásnak az tűnik, ha megnősül és elvesz egy magyar nőt.  

- Több éven keresztül jártam nyáron a Balatonra. Egyfolytában ismerkedtem: vonaton, strandon, vendéglőkben, ... De senki nem állt kötélnek. Majd΄ az összes megspórolt pénzem ráment ezekre a célirányos nyaralásokra.

Majd, hirtelen ötlettől vezérelve hátrafordult Zsuzsához:
- Nagyon kérem, jöjjön hozzám! Csak papíron! 5.000 márkát fizetnék érte. Magának ez semmi és nekem megmentené az életemet!

Hangjából ítélve a férfi ezt komolyan gondolta. Zsuzsát mellbe vágta a szokatlan kérés. Annyira meghökkent a viccnek beillő váratlan ötlettől, hogy még nevetni is elfelejtett. Kinevetni, persze semmiképp nem akarta, de a leánykérés bizarr körülményei éjjel a keletnémet pampákon egy szemeteskocsiban a rothadó almák tetején trónolva – minimum groteszk volt.

Megmenthetné az életét? Meg. De mért pont ő?! Még jó, hogy szexről nincs szó. Tehát nem szerelmi házasság, hanem üzleti ajánlat. Annak viszont egyáltalán nem kecsegtető, - gondolta - mert mi a fenét kezdhetne 5.000 keletnémet márkával a hiánygazdálkodásáról híres országban? Persze jót cselekedni valakivel, az lehet opció és kihívás is. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy egy ismeretlen ember felé gyakorolt ekkora szívesség mégiscsak meghaladná a biblikus felebaráti szeretet és bármilyen egyéb értékrend előírta kötelező segélynyújtás elvárható fokát. Mindez végigcikázott az agyán, majd udvariasan visszautasította.

A férfinak, úgy tűnt, gyakorlata volt ebben.
- Kár. Ne haragudjon, hogy megkérdeztem! Pedig jó lett volna. Na, nem baj.

Itt kis szünet következett, majd:
- De ettől függetlenül, … nem, holnap nem, mert nem vagyok szolgálatban, de holnapután éjjel, ha úgy adódik és megint fuvarra várnának errefelé, úgy ismét szívesen hazahozom magukat a kollégiumba. Viszlát!